2016. 08. 04.

Kimaradt jelenetek #1

Sziasztok! 
Facebookon megkérdeztük, szeretnétek-e olvasni néhány kimaradt jelenetet a történetből. A legtöbben igent mondtatok, úgyhogy itt is lenne az első rész, amit még a legelső variációban találtunk ki.
Jó olvasást!


2012. augusztus 7. 

- Alex szemszöge -

Körbepillantottam a társaságunkon, miközben egy nagyot sóhajtottam, s előhúztam a zsebemből a fekete dobozt, amiben a gyűrű hevert. Úgy gondoltam, itt az ideje a lánykérésnek, hisz már jó ideje együtt voltunk Annával, úgyhogy felesleges lett volna tovább húzni ezt.
- Várjatok még - szólaltam meg, majd az öklömbe szorítottam a dobozt. Innen már nincs visszaút.
A mosolygó Anna felé fordultam, aki épp Gyurival beszélgetett szokás szerint valami hülyeségről, de mire ránéztem abba is hagyták a társalgást. Féltérdre ereszkedtem, majd bele is kezdtem.
- Emlékszem arra a napra, mikor először megláttalak az egyetem folyosóján, kezedben azzal a füzettel, amibe a mai napig is rajzolsz. Mindig távolról néztelek, féltem közeledni feléd. Aztán egyik nap az asztalon hagytad a tolladat, én pedig kihasználtam ezt és utánad vittem. Ne tudd meg, utána milyen büszke voltam magamra, amiért ezt megcsináltam - nevettem el magam. - Elkezdtünk beszélgetni, minden nap egy kicsit többet, míg végül eljutottam odáig, hogy elhívlak randizni. A randikból lett ez a kapcsolat, ami a legtöbbet jelenti nekem a világon, és nem lehetek elég hálás, amiért itt vagy nekem. Már csak azt szeretném megkérdezni, hogy lennél a feleségem? - nyitottam fel a dobozt, miközben Annára pillantottam. A háttérből hallottam a meglepődött jujgatás a többiektől, a lány arcáról viszont semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni. Kezdtem aggódni, de csendben nyugtattam magam, hogy biztos csak megilletődött.
- Alex - hallottam meg a hangját. - Állj fel, kérlek - simított végig a karomon, én pedig zavarodottan így is tettem. Levert a víz, miközben kétségbeesetten néztem újra a többiekre.
Anna megfogta a kezem, s egy nyugodtabb, árnyékosabb helyre vezetett, ahol kevesebb ember volt.
- Mi... mi a baj? - kérdeztem tőle az arcát fürkészve.
- Ez nekem még túl... korai - mondta ki halkan, bennem pedig hirtelen egy világ dőlt össze. Úgy tűnik, csak szerintem volt elég hosszú eddig a kapcsolatunk. - Nagyon sajnálom Alex. De édes volt. Nagyon - mosolyodott el.
Oké. Nem elég, hogy rohadt kínos volt az egész mindenki előtt, de még rettentően fájt is. Sokat készültem rá, már fejben meg volt minden, de hiába. Nem erőltethettem rá az esküvőt, ha ő még nem érezte úgy, hogy itt az ideje. Beletörődve visszasüllyesztettem a zsebembe a gyűrűt, majd a hajamba túrtam, s egy kevésbé őszinte mosollyal visszapillantottam Annára. Ő nyomott egy csókot a számra, majd egymás kezét megfogva visszasétáltunk a többiekhez.
Csak csendben álltam egész végig a buszon, a többiek nem kérdeztek semmit, de talán jobb is így.
***
Ilyesmikre számíthattok a következő részekben is, viszont a hosszúság valószínűleg eltérő lesz.
Reméljük elnyeri majd a tetszéseteket! :) 


2016. 07. 24.

XXX. fejezet (epilógus)

8 évvel később

Arra keltem, hogy egy láb volt a bordáim között.
Felültem a fekete matracon, majd egy pillantást vetettem a mellettem fekvő fiúra. Mosolyogva végigsimítottam a kócos, sötét haján, majd visszafeküdtem a helyemre, s lehunytam a szemeimet. Ugyanilyen sebességgel újra kipattantak és meglepve konstatáltam, nem a feleségem fekszik mellettem. Gyengéden betakargattam a békésen alvó kisfiamat, majd próbáltam minél óvatosabban felemelkedni az ágyról, hogy véletlen se keltsem fel.
Lesiettem a földszintre, s a konyhában sürgő Arabellát hátulról átöleltem. Vidáman kacagva fordult felém és az óriási játékosan csillogó, szinte fekete szemeivel egyenesen az enyéimbe nézett. Gyengéd csókot leheltem ajkaira, ezután a vállai felett a konyhapultra pillantottam.
- Min ügyködsz? - kérdeztem tőle nevetve.
- Brendon tortáján - mosolygott rám.
- Egyébként hogy került mellém Brendon? - kacagtam tovább, miközben leültem egy fekete székre.
- Éjszaka átmászott és elaludt közöttünk - mesélte, mire én csak mosolyogva hallgattam. Arabella közelebb jött hozzám, majd egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra.
- Boldog születésnapot szerelmem - súgta lágy hangján a fülembe. 3 évvel ezelőtt születésnapi ajándékként jött világra az első gyermekünk, Brendon, így azóta is együtt ünnepeljük ezt a napot.
- Olyan öreg vagyok - nyögtem be a ma betöltött 29. életévemre utalva.
- Tudom Dennis - kacagta az én gyönyörű feleségem.
- Na mizu fiatalok? - kiáltott fel anya, miközben lesétált a lépcsőn apával, majd hozzátette - És Dennis.
- Nektek is madárcsicsergős jó reggelt kedves szüleim - keltem fel a székről - és anya.
Odajött hozzám, majd megölelt, s nyomott egy puszit az arcomra.
- Boldog születésnapot kisfiam.
Pár apró léptet hallottam meg a lépcső irányából. Odafordultam, s mosolyogva eszméltem fel a fiam érkezésére. A karjaimba vettem az apró kisfiút, miközben kacagva megpusziltam az arcát. Őt is felköszöntöttük, majd Arabella díszítette tovább a tortát, Brendon pedig felkönyörögte magát a szüleim ölébe. Hármasban elvonultak játszani az egyik szobába, ezután a feleségemhez fordultam. Kezeimet a derekára csúsztattam, s nyomtam egy csókot a kulcscsontjára.
- Este kapok meglepit? - vigyorogtam rá, mire ő nevetésben tört ki
- Sokkal jobb meglepim van, mint az ágytorna - kacagott tovább.
- Mi? - kezdtem el kérdezgetni folyamatosan, de Arabella csak annyit válaszolt, hogy titok.
Lebiggyesztett ajkakkal sétáltam a szüleim után, miközben minden lehetséges variáció lejátszódott a fejemben, mi is lehet a meglepetés, de végül semmire sem jutottam.
Leültem játszani Brendonnal, majd később Arabellával lehoztuk az ajándékait, s meggyújtottuk a három gyertyát a tortáján. Elénekeltük neki a szokásos dalt, az ünnepelt pedig ezt boldog tapsikolással fogadta.
Miután kinyitotta az összes csomagot a feleségem leguggolt hozzá, s pont úgy súgta a fülébe, hogy én is halljam.
- Képzeld kisfiam, lesz egy kistestvéred.
Brendon óriási csillogó szemekkel figyelte az édesanyja arcát, bennem pedig lassan tudatosult, mit is mondott.
Arabella mosolyogva nézett rám, majd felkelt. Tátott szájjal pillantottam rá és azonnal elöntött a boldogság. Átöleltem őt, s egy hosszú csókot nyomtam az ajkaira, kezeim pedig a hasára vándoroltak. Továbbra is csak mosolygott és a fülembe súgott.
- Boldog születésnapot apa.

2016. 07. 11.

XXIX. rész

A szemeim egyszerre pattantak ki. A hajnali fények halványan szűrődtek be a redőnyön keresztül, arany fényfoltokat festve sötét parkettámra. Felültem az ágyamon, s a fejemet kapkodva pillantottam körbe a szobában. Felnéztem a falra, hol csak a régi rajzaim voltak láthatóak, viszont nem láttam azt a festményt a papírok mellett, amit a feleségemmel készítettem. Az ágy másik felére tekintettem, hol a békésen alvó Arabella feküdt eredeti hajszínével, a raszta tincsei nélkül. Az éjjeliszekrényhez nyúltam, honnan felemelve a mobiltelefonomat az órára pillantottam. 2038. július 6., 4 óra 27 perc. Visszatettem a helyére, majd gyorsan szedve lábaim a nappali felé vettem az irányt. A hajnali órák ellenére is a szüleim a kanapén ültek, s nézték a tévét. Fejüket gyorsan kapták fel érkezésemre, anya arcán láttam a megkönnyebbülést. A szemöldököm a homlokom közepére szökött, ahogy végignéztem a nappalin. Minden normális volt, mint egy teljesen átlagos hétköznap. Pont ez volt a különös. Nem volt nyoma a gyásznak, anya halálának, az esküvőnknek, sőt, a gyerekeknek sem. Mintha ezek egyszerűen kimaradtak volna az életünkből.
Anya vékony karjaival ölelt át engem, miközben továbbra is csak bámultam magam elé és nem értettem a helyzetet.
- Annyira féltünk - nézett fel rám.
- Mi történt? - érdeklődtem, s átkaroltam anyát.
- Végigaludtál másfél napot, mi meg azt hittük, van valami baj - simította meg az arcomat. Nem éreztem magam kipihentnek ahhoz képest, hogy ennyit aludtam.
A szüleim elkezdtek kérdezgetni, szerintem miért volt ez az egész. Nemsokára pedig leesett, hogy jó pár napja nem igazán aludtam éjszakánként. Nagyon féltem attól, hogy Arabella csinál valamit magával este, úgyhogy jobbnak láttam, ha fent maradok és vigyázok a lányra. Valószínűleg ezért dőltem ki hirtelen ennyi időre.
Halk lépésekre lettem figyelmes a lépcső irányából. Arabella álmosan sétált le a pizsamának használt pólójában, miközben a szemeit törölgette. Mikor észrevett gyorsabb tempóra kapcsolt, majd odaérve hozzánk ő is magához ölelt. Egy apró csókot loptam tőle takarva mindenki elől, erre ő kacagva fúrta a fejét a mellkasomba.
Leültettem a kanapéra, vele szemben én foglaltam helyet. Végigpillantottam rajta, majd vettem egy nagy levegőt és belekezdtem. Elmeséltem az álmomat végig, külön kiemelve a róluk szóló részeket, s hozzátettem, hogy nagyon szeretném, ha ezek a jelenetek tényleg megvalósulnának.
Arabella végig fogta a kezem, miközben meséltem neki, majd a végén hirtelen megcsókolt.
- Szeretlek - súgtam oda neki mosolyogva.
- Én is szeretlek.
Elkezdtem figyelni az arcát. Imádtam a csillogó szemeit, az ajkait, a mosolyát, az anyajegyeit, minden egyes pontot rajta, s végre talán nem csak az álmomban lehet teljesen az enyém, hanem a valóságban is.
Gyorsan elnyúltam egy vázában lévő virágért, majd visszafordultam Arabellához.
- Ott kreatívabb voltam, de lennél a barátnőm? - tartottam felé a rózsát nevetve.
A lány vigyorogva bólogatott csak, majd ajkát az enyémhez nyomta, s elkezdtük csókolgatni egymást.
Öt óra körül felvittem Arabellát a szobába aludni.
- Mindjárt jövök - pusziltam meg az arcát.
- Megvárlak - mosolygott rám. Ezután visszamentem a szüleimhez, mert még volt egy dolog, amit mindenképp meg szerettem volna velük beszélni.
Összeszedtem a házban fellelhető összes cigarettát, s egy kupacba tettem eléjük.
- Tudom, hogy hülyeségnek gondoljátok, de nagyon rossz volt látni, ahogy ezt teszi veletek - mutattam a dobozokra. - Megpróbálnátok leszokni róla? Vagy legalább kevesebbet dohányozni? Nem akarlak titeket korábban elveszíteni. Szükségem van rátok.
A szüleim hosszan pillantottak egymásra, majd egy alig észrevehetőt bólintottak. Apa felkelt, megfogta a kupacot, s ezzel együtt a kukához indult, majd sorban beledobálta őket. Magamban fellélegeztem és végigöleltem anyáékat.
- Nagyon szeretlek titeket - mosolyogtam.
- Mi is téged - szólalt meg apa.
Ezután visszamentem Arabellához. Bebújtam mellé, s átöleltem őt.
- És a távolság? - szólalt meg halkan.
- Nem érdekel a távolság - csókoltam meg, majd mindketten visszaaludtunk.

2016. 07. 06.

XXVIII. rész

- Dennis, elfogadod feleségedül Arabella Sykes-ot?
- Igen.
- Arabella, elfogadod férjedül Dennis Biersacket?
- Igen. 
A pap rám nézett, majd folytatta.
- Megcsókolhatod a menyasszonyod. 

***

Majdnem kereken két évvel az esküvőnk után már egy büszke apának mondhatom magam. Az első kisfiunk, Nathaniel nemsokára ünnepli a második születésnapját, Arabella pedig a szíve alatt hordja a kishúgát is. Egyre csak közeledik a születése napja, én meg minden egyes nap izgatottan kelek fel, hogy mikor érkezik már meg a kislányunk. Reménykedtem benne, hogy a feleségemre fog hasonlítani Violet. A bátyja szinte a keverékünk lett a barna hajjal és kék szemmel, arcán mindkettőnk vonásai felfedezhetőek voltak.
Rettentően féltettem a babákat és Arabellát a szüléstől, hiszen a  feleségem több ok miatt is veszélyeztetett terhes, úgyhogy nem volt minden gondmentes.
Apa viszont talán jobban lett a gyász után. Az ideje nagy részét az unokájával töltötte, s ő is együtt várta velünk a kislány érkezését.
Az egyik nap muszáj volt bemennünk a kórházba. A feleségemből ömlött a vér, eközben szédült is. Idegesen indítottam be az autót, hátul Arabellával és a kislányunkkal, miközben próbáltam minél hamarabb beérni.
Ezután befektették pár napra. Az orvosok azt mondták, semmi baja nem lett Violetnek, ez valamennyire megnyugtatott, de mégis rettentően féltem. Abban a 4-5 napban pedig a kislányunk úgy döntött, ideje kibújnia.
Már akkor éreztem, hogy valami nem oké, mikor az orvosok kiküldtek az épp szenvedő feleségem mellől, és azt mondták, üljek le egy kicsit kint. A helyemre még több orvos jelent meg, a szívem a torkomban dobogott, kivert a víz és tulajdonképpen minden bajom volt ott.
Aztán kijött egy idős férfi. Körülnézett, majd hosszasan rám pillantott. Bentről meghallottam a lányunk sírását.
- A felesége belehalt a szülésbe. Fogadja őszinte részvétünket.

Abban a pillanatban elsötétült minden.



...
Angels never die

2016. 06. 26.

XXVII. rész

2 évvel később

Anya állapota egyre rosszabb lett. A rák szétterjedt az egész tüdejére, a kemoterápia miatt kihullott az összes haja, olyan gyenge lett, hogy nem bírt megállni a saját lábain. Rengeteget fogyott, szinte már csak csont és bőr volt. Végigköhögte az éjszakákat, már hallgatni is fájdalmas volt. 2 év alatt teljesen leépült, én pedig semmit sem tudtam tenni ellene. Az orvosok semmi jót nem jósoltak a jövőre nézve, mindig azt mondták, hogy csoda, ha a másnapot megéli. Apával mindig félve mentünk be a kórházba, remegve sétáltunk be a kórtermébe, rettegtünk, hogy nem találunk ott senkit. Eluralkodott rajtam a szomorúság, ami egyetlen pillanatban sem szűnt meg, beárnyékolta az összes napomat, s kezdtem úgy érezni, nem találok ki belőle. Arabella sem segített rajta, bármennyire is akartunk mindketten. Az meg még rátett egy lapáttal, hogy a legrosszabb napokban vissza kellett mennie Magyarországra a családjához.
A tudat volt a legrosszabb, hogy nem segíthetek neki, nem lehetek a helyében, s csak nézni tudom a szenvedését minden áldott nap. Anya mindennél fontosabb volt nekem, nem készültem fel arra, hogy ilyen korán el kell engednem. Pedig muszáj volt.
Apával ugyanúgy mentünk abba a kórházba, amit naponta meglátogattunk. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, mint mindig. Egyszerre léptünk be a fehér folyosóra, a nővérek unottan pillantottak fel ránk. Ennyi idő alatt már hozzánk szoktak, mindig elmondták, mi volt anyával ameddig nem voltunk ott. Semmi újat nem mondtak most, csak annyit, hogy nem sok van hátra. Apa nem reagált erre semmit. A megfáradt arcán nem jelent meg semmi érzelem, csak nyelt egyet, én pedig megszorítottam a karját, ezzel azt jelezve, hogy induljunk.

Ahogy beléptünk egyből meghallottam azt az éles, sípoló hangot, amit nem akartam elhinni. Az épp ügyeletes orvos túrt ki minket az ajtóból, s ráadásul még ki is zárt minket. Egyre több orvos, nővér jelent meg bent, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Reménykedve néztem az apámra, aki a falnak támaszkodva tartotta meg magát, miközben folyamatosan maga elé nézett. Teltek a percek, mire egy férfi lépett ki a teremből. A szavai ma is visszhangzanak a fejemben.
- Nagyon sajnáljuk, Mr. Biersack. A feleségét nem tudtuk megmenteni.
Hirtelen megremegett alattam a föld. Amikor azt mondták, hogy a gyásznak öt fázisa van, hazudtak. Én egyszerre éreztem az összeset.
Az egész testem remegni kezdett ettől a mondattól, semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy anya nincs többé, itt hagyott minket, most már fent van. A szemeimet könnyek kezdték mardosni, amik egymás után törtek fel belőle, s lassan végigfolytak az arcomon, majd a padlón kötöttek ki. Fél szemmel pillantottam apára. Óvatosan ült le egy fehér székre, arcát tenyerébe temette, majd előtört a reménytelen zokogása, ami betöltötte az eddig csendes folyosót. Úgy éreztem, hogy a szívem nem csak kettészakad, hanem szabályosan darabjaira törik, majd élettelenül hullik a földre. Közrejátszott az is, hogy ilyen állapotban kellett látnom apát. Utáltam így látni a hősömet.
Apa vett egy nagy levegőt, felállt, majd magához ölelt engem.
- Semmi baj, kisfiam. Anya most már jól van.
- Tegnap azt mondta, hogy holnap találkozunk. Hol van anya? - Apa erre csak végigsimított a hátamon, mire én csak jobban sírni kezdtem.
- Menjünk haza, jó? - kezdte el figyelni az arcomat, én pedig csak bólintani tudtam.
Életkedv nélkül vágódtam be az autóba, apa mellé. Az övemet hanyagul csatoltam be, apu ennyit sem csinált. Remegő kezeivel beindította a kocsit, majd elindultunk haza.
Az otthonom már nem volt olyan, mint régen. Nem hallottam anya nevetését, a hisztijeit, sőt a rossz vicceit sem, amivel bearanyozta a napjaimat. Semmi sem volt ugyanolyan, mint ezelőtt. Nem éreztem azt, hogy ez az otthonom.
Apa egyből felment a szobájukba, s le se jött egész nap. Bezárkózott az emlékeivel egyedül, s úgy éreztem, jobb, ha egyedül hagyom egy kis időre. Én addig a nappaliban bámultam folyamatosan a családról készült képeket. Elővettem azt a régi fényképalbumot, ami tele volt korábbi fotókkal, közben csendben zokogtam a történtek miatt.
Este bekopogtam apához. Reméltem, hogy nincs olyan rossz állapotban, mint eddig. Hosszú idő után sem kaptam választ, úgyhogy egyszerűen benyitottam, s szemeimmel azonnal keresni kezdtem őt. Az erkélyre kilépve meg is találtam, jó pár ital társaságában. A korláton támaszkodott, egyik kezében egy kiürült üveg volt, amit hanyag mozdulattal ejtett le az udvarra. Hangosan apró darabokra tört.
- Sok lesz ez - szólaltam meg halkan, miközben a többire pillantottam.
- Nem érdekel - vágta rá azonnal. Erre még egyet elvett, kibontotta, s nagyokat kezdett kortyolni belőle.
- Remélem tudod, hogy ettől nem lesz jobb. Nem jön vissza anya, nem múlik el a betegsége, semmi sem lesz rendben. Az alkohollal becsaphatod magad egy ideig, de aztán elmúlik a hatása, és újra visszatérsz ebbe a szarba, amiben most vagy.
Apa lassan hátrafordult. Azt hittem, rossz ötlet volt ezt mondani neki, de aztán letette az üveget, lassan közeledett felém, majd megölelt. A könnyei áztatták a pólómat, miközben próbáltam nyugtatni őt.
- Nemsokára elköltöztök Arabellával, én meg egyedül leszek. Nem akarom. Nekem csak ő maradt volna - kezdte el mondani, mire közbevágtam.
- Nekem te vagy a hősöm. Mindig felnéztem rád, mindig olyan akartam lenni, mint te, és ne felejtsd el, hogy mindig itt leszünk neked, bármi van.
Apa csak ölelt engem, így álltunk az éjszakában. Mikor már összeszedte magát visszadőlt a korlátra és ismét rágyújtott. Csendben méregettem a kezében tartott Marlboro dobozát, majd végül kértem belőle egy szálat. Felhúzott szemöldökkel pillantott fel rám, én pedig  kérdőn néztem tovább.
- Ez nem használ semmit, Dennis. Tök felesleges ezt csinálnod - fújta ki a fehér füstöt, ami lassan eltűnt a levegőben.
- Te is ugyanezt csinálod - vágtam vissza erre, apa pedig a fejét csóválva tartotta felém a dobozt a gyújtóval együtt.
Rágyújtottam, s egy nagyot szívtam a cigarettából. A füst végigjárta a tüdőmet, közben csak anyára tudtam gondolni. Valamiért eközben újra közel éreztem magamhoz anyut, úgyhogy nem volt meglepő, ha újabb és újabb dobozok kerültek elő a zsebeimből nap mint nap. Mégis, mikor feleszméltem, hogy tulajdonképpen emiatt halt meg, elment a kedvem mindentől.
- Beszéltél már Arabellával? - törte meg apa a gondolatmenetemet.
- Még nem - ráztam a fejem, közben pedig elkezdtem gondolkozni azon, hogyan adom elő neki ezt.
- Megpróbálok aludni - nyomta el apa a csikket. - Vigyázz magadra. Szeretlek - lépett be az ajtón, s már le is dőlt az ágyba.
- Én is szeretlek apa - mondtam a levegőbe, majd én is elszívtam a cigarettát és átmentem a saját szobámba.
Ahogy a fotókat néztem, sorra feltörtek a sajgó emlékképek anyával kapcsolatban, remegve ültem le az ágyamra, s gyenge mozdulattal nyitottam fel a laptopomat. Láttam, hogy Arabella elérhető, úgyhogy felhívtam, ő pedig néhány hangos csörgés után fel is vette.
- Szia - köszöntem először halkan. Próbáltam visszafogni magam, nem sírni.
- Szia - mosolyodott el halványan.
- Ne haragudj, amiért nem hívtalak, csak...
- Minden rendben van?
- Semmi sincs rendben - hajtottam le a fejem, s próbáltam abbahagyni a folyamatos könnyezést. - Anya már jól van, de...
Újra felpillantottam a képernyőre. Arabella a szája elé kapta a kezeit és elkezdett sírni. Csendesen nyugtattam őt, de csak azon volt, hogy a legkorábbi géppel visszarepül Amerikába, hiába próbáltam lebeszélni róla. Még váltottunk pár szót egymással, majd elköszöntünk, én pedig újra magamra maradtam. Lefeküdtem az ágyamra, de lassan apró léptekre lettem figyelmes. Lassan újra felültem, s körülnéztem a jól ismert szobámban. Megijedtem attól, amit láttam.
Anya állt ott, kedvesen mosolygott felém, s mondta, hogy ne féljek. Azonnal levert a víz, s talán hátráltam is egy kicsit az ágyon, mire ő közelebb sétált hozzám, s megsimította az arcomat. Izgatottan figyeltem az arcát, a szívem gyorsan vert, mégis valamennyire megnyugodtam, mikor hozzám ért. Gyorsan öleltem magamhoz zokogva, nem érdekelt, mi is ez, csak az számított, hogy anya ott volt velem abban a pillanatban.
- Kisfiam - emelte fel a fejemet, s letörölt pár könnycseppet. - Utálom látni, ahogy sírsz. Mosolyogj! - ölelt tovább.
- Nagyon hiányzol. És nem tudtam elmondani elégszer, hogy mennyire szeretlek téged, és mennyire fontos vagy nekem. Bocsáss meg mindenért, amit valaha tettem, ha esetleg rossz fiú voltam, vagy megbántottalak valamikor. Csak vissza akarlak kapni. Nekem még szükségem van rád, anya. Ott kell lenned az esküvőnkön, találkoznod kell az unokáiddal, aztán apával együtt kell megöregednetek.
Anya csak a hátamat simogatva hallgatott, majd mikor befejeztem, újra megszólalt.
- Nagyon büszke vagyok rád, Dennis. Mindig is az voltam, akármit csináltál. Hidd el, legszívesebben én is itt lennék veletek, de tudod, most valamiért el kellett mennem. A sors egy ribanc. De nézzük a jó oldalát, legalább normálisan tudok levegőt venni. És jegyezd meg, mindent látni fogok. Látom az esküvőtöket, a gyerekeket, és minden nap itt leszek veletek, úgyhogy nagyon nem szeretném, hogy sírjatok emiatt. Használd ki a napjaidat, mert sosem tudhatod, melyik lesz az utolsó. Mindig lesz legalább egy olyan dolog, ami teszteli a tűrőképességed. Csak vegyél egy nagy levegőt, és légy túl rajta. Legyél rengeteget Arabellával, mert tényleg nagyon szerencsés vagy vele. Apa most kicsit magába fordult, viszont ha látja a ti boldogságotokat, akkor ő is jól lesz. Te vagy neki a legfontosabb - mosolygott folyamatosan.
Abban a pillanatban úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb, amiért ilyen családom van.

2016. 06. 21.

XXVI. rész

A bőröndjeinket már előző este összecsomagoltuk, csak az utazásra vártunk, ami egyre jobban közeledett. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk nyaralni a Balatonhoz, Arabelláék egyik ismerőséhez. Kölcsönadta a nyaralóját, úgyhogy nem kellett sokat gondolkoznunk azon, hova megyünk.
A táskákat bedobáltuk a csomagtartóba, ami azonnal megtelt a négy bőröndtől. Apa épp akkor csapta be az egyik ajtót, mikor mi az utolsó csomagot dobtuk be, majd a szüleink alaposan végigmértek minket. Úgy gondoltuk, egyszerűbb lesz, ha mi külön megyünk Arabella bátyjával és Bogival, azaz a barátnőjével. Anyáék viszont nem voltak biztosak abban, hogy elengednek minket a több, mint egy órás útra egyedül, azzal a tudattal, hogy a GPS-re vagyunk utalva. Az senkinek sem számított, hogy ők végig előttünk fognak menni, így nehéz lenne eltévednünk, bár mindenki tudja, mire vagyunk képesek.
- Csak kövessetek minket - nézett anya komolyan Alexre. - Ne próbáljatok rövidíteni. Ne menjetek más útvonalon. Sosem lesz jó vége.
Alex csak bólintott egyet, majd közelebb sétált a kocsihoz. A nyitott ajtóra támaszkodott, miközben együtt figyeltük, ahogy a szüleink beszállnak az autóba. Gyuri még egyszer visszapillantott ránk. Látszott a szemében a büszkeség, majd becsapta az ajtót.
Mi is beültünk a kocsiba. Alex ragaszkodott hozzá, hogy ő üljön elől a barátnőjével, úgyhogy Arabellával muszáj volt befoglalnunk a hátsóülést, ami valljuk be, nem volt túl jó ötlet.
- Légyszi ne kezdjétek el nyalni egymást - csatolta be az övét a bátyja, miközben a visszapillantó tükörből nézett ránk.
- Maximum én nyalom őt - vigyorogtam, ő pedig elkezdte a szemét forgatni. Bogi és Arabella is elkezdett vihogni, én pedig büszke fejjel hátradőltem az ülésen. A szüleink közben már el is indultak, erre csak akkor eszméltünk fel, mikor elkezdtek folyamatosan dudálni nekünk.
Alex a szemeit forgatva elindította a járművet, majd elkezdtük követni a szüleinket a szürke úton.
Az utazás eleje azzal telt, hogy Bogi kapcsolgatta a rádiót. Már idegesítő volt, ahogy maximum 5 másodperc után át is kapcsolt valami másra, aztán végre meghallottuk az örök klasszikust, azt a dalt, ami bármelyik pillanatban tökéletes, azaz a Bulibárót. Üvöltve kezdtünk el tombolni a számra, úgy csinálva, mintha tényleg élveznénk. Pedig nem.
- Álljunk már meg, pisilni kell! - sipákolt Arabella mellettem már az első fél órában. Alexet kerek harminc perc alatt lefárasztottuk a szóvicceinkkel, amiket Gyuritól tanultunk. Ehhez jöttek még a hisztik a két lánytól, mert természetesen felváltva kellett vécére menniük, plusz az a majd' negyven fok sem tett jót nekik, ami klímával is elviselhetetlen volt.
- Fogd már vissza a hólyagodat, nem hiszem el - kanyarodott le ismét egy benzinkúthoz.
Ahogy megálltunk a lányok egyből megrohamozták a mosdót, szinte sorban lökték fel az embereket, csak hogy bejussanak. Én addig kiszálltam a kocsiból, s nyújtóztam egyet, miközben visszatoltam a napszemüvegem az orromra.
- Kérsz valamit bentről? - kérdeztem az épp kimászó Alextől.
- Egy normális húgot, azt, hogy otthon maradhassak nélkületek, meg egy kis nyugalmat - gondolkodott el komolyan. Nevetve ellöktem magam a kocsitól, majd az ajtón keresztül besétáltam az épületbe. A köszönés után egyből a hűtőszekrényhez indultam, ahonnan gondolkodás nélkül kivettem két üveg jéghideg vizet a többi ital közül.
Beálltam a többi ember mögé, hogy fizetni tudjak, ám mikor én kerültem sorra, hátulról meghallottam a nevem egy csapat lány szájából. Reflexből megfordultam a tárcámmal a kezemben, miközben végigpillantottam rajtuk. Sötét ruhák, szembelógó haj, bakancs, kezükben pedig sör, rám pedig csillogó szemekkel néztek. Mosolyogva kifizettem a vizeket, s mikor visszafelé indultam végre leszólítottak.
- Sorry, can you... - kezdett bele az egyik, mire közbevágtam.
- Tudok magyarul.
Meglepetten néztek egymásra, majd megkönnyebbülten kezdte el megint.
- Kérhetnénk egy aláírást? - mosolygott.
- Persze - vigyorogtam, miközben az egyik nőtől a pult mögül kértem egy tollat, majd elkezdtem sorban osztogatni az autogramokat.
- Tényleg magyar barátnőd van? - érdeklődött egy szőke.
- Szerinted miért vagyok itt? - mosolyogtam, majd visszaadtam a tollat a hölgynek.
Beálltunk csinálni még pár képet, beszéltünk pár szót, aminek Alex vetett véget.
- Húzd ki a beled, már anyukád is zaklat, hogy hol vagyunk - dugta be a fejét az ajtón, majd sietett is vissza az autóhoz. A szemeimet forgatva fordultam vissza a lányokhoz, majd lehúztam a napszemüvegemet a szememre.
- Ne haragudjatok, de mennem kell.
Elköszöntünk egymástól, majd visszamentem a kocsihoz, ahol mindenki rám várt.
- Épp alakultak a szociális kapcsolataim - csináltam úgy, mintha letörölnék egy könnycseppet az arcomról.
Ezután pedig újra elindultunk.
Anyáék meg sem lepődtek, hogy jóval később értünk oda, mint ők. Folyamatosan telefonon nyugtattam őt, hogy jó úton vagyunk, nem tévedtünk el, semmi baj nem történt, de nem hitt nekem.
Miután leparkoltunk, becuccoltunk, és meggyőztük a szüleinket, hogy élünk, egyből felvettük a fürdőruháinkat, majd indultunk is a partra.
A Balatonnál hemzsegtek az emberek. A legtöbben a vízben röhögcséltek, vagy a földön napoztak. Mi azonnal berohantunk a langyos vízbe. Nekem viszont senki sem szólt, hogy a déli parton vagyunk, én pedig a 195 centimmel nemigen fogok ott úszni úgy, hogy akármeddig sétáltunk, max a derekamig ért a víz. Apával szomorúan összenéztünk, majd próbáltuk kihasználni ezt a mennyiséget. A többieknek jó volt, ők boldogan úszkáltak ott, mi pedig beletörődtünk, hogy túl magasak vagyunk.

* * *

A repülőgépen ültünk a családommal. Mosolyogva megfogtam a mellettem ülő barátnőm kezét, majd nyomtam rá egy csókot. Arabellát felvették arra az egyetemre, amit kinézett Los Angelesben, úgyhogy egyértelmű volt, hogy kiköltözik hozzánk, s ott kezdi el a tanulmányait. Kinéztem az ablakon, s egy utolsó pillantást vetettem Magyarországra. Innentől kezdve pedig elkezdődött a közös életünk.

2016. 06. 17.

XXV. rész

A Nap fénye bevágott a világos függönyön keresztül, egyenesen az ágyra, oda, ahol Arabella aludt. Mielőtt lementem reggelit készíteni neki felhúztam a redőnyt, hogy a tavaszias hangulat ne csak kint legyen észrevehető. A tavaszi szünet elején jártunk, az órák már delet ütöttek, de inkább hagytam a lányt pihenni. Mindenki tudja milyen, ha egy nő nyűgös.
A csokor vörös rózsát letettem az éjjeliszekrényére, s a tálcát a reggelivel melléhelyeztem. Elkezdtem ébresztgetni mosolyogva, mire nemsokára Arabella fáradtan pislogott felém. Nyomtam egy csókot az arcára, majd leültem mellé.
Lehúzta magáról a takarót, miközben a telefonján megnézte az időt. A pólómban aludt, alóla kilátszódtak a vékony combjai. Ujjaimat végighúztam rajtuk mosolyogva, majd közelebb hajoltam, s megcsókoltam őt.
- Jó reggelt - nyújtózott egyet, a póló pedig feljebb csúszott. Kikészít.
- Neked is - mondtam, miközben a tálcáról elvettem a langyos teát, és Arabella kezébe adtam. - Ma randizni megyünk.
Arabella felhúzta az egyik szemöldökét, miközben ivott az italból, majd megtörölte a száját és rám nézett.
Talán egyszer vihettem el randizni egész idő alatt, úgy, hogy azt sem neveztük kifejezetten annak. Ideje volt már egy normálisat is beiktatni.
- Hova? - kérdezett rá. Anyával végigvettük az összes elviselhető helyet a városban, a legelcsépeltebb kávézóktól kezdve az állatkertig, mire végül rájöttünk, a legegyszerűbb a Margit-sziget lenne. Úgyis tavasz van, nyílnak a virágok, a lányok szeretik ezt.
Szóval előálltam ezzel az ötlettel, hogy akár piknikezhetnénk is, meg minden hasonló dolog, Arabella pedig tapsikolva vigyorgott, miközben kiöntötte a teáját a lepedőre, úgyhogy az indulás előtt még ezt is fel kellett takarítanunk.
Miután minden tiszta lett Arabella kivette a szekrényéből a szürke hátizsákját, amit telepakoltunk a takaróval, és elkészítettük az ebédnek szánt szendvicseket (nem, nem anya csinálta meg, hogy nehogy valami mérgezést kapjunk tőlük).
Beültünk a kocsiba és hátradobtuk a táskát. Én közben beállítottam a GPS-t, bár már ennyi idő után egész jól elközlekedtem Pesten nélküle is. A környék összes romkocsmájához megtaláltam a lehető legrövidebb utat, a többi pedig kit érdekel?
Arabellával beszélgettem egész úton, megvitattuk a lehető legbutább dolgokat is, miközben el sem engedtem a kezét, s hallgattuk a robotszerű női hangot.
Végül megérkeztünk, s leparkoltuk az autót. Felvettem a táskát a vállamra, miközben megfogtam a lány kezét és elkezdtünk sétálgatni.
Elkezdtünk keresni egy árnyékos helyet, majd mikor meglett, ott kipakoltuk a cuccainkat, leterítettük a takarót, s nevetve elkezdtük enni a szendvicseinket.
Lassan végeztünk mindennel, már épp indulni készültünk, mikor Arabella felém fordult, kezeit a fekete pólóm alá vezette, s alaposan végigmért az ajkát harapva. Áttette magát az ölembe, én pedig a derekát simogattam, miközben elkezdte a nyakamat cirógatni. Apró csókokkal hintette be a kulcscsontom környékét, néha fogai közé szorítva vékony bőrömet. Egyre jobban azt kívántam, hogy minél hamarabb hazaérjünk, úgyhogy sietve összepakoltuk a cuccainkat, majd a kocsiba vágódva rohantunk Arabelláékhoz.